A kockás inges lovag: David „Steve” Askin, a csendes hős útja a kabuli pokoltól a tűzhalálig

Üljetek csak közelebb, dobjatok még egy fadarabot arra a parázsra. Nem, ne azt a vizeset, az csak köhög, mint egy megfázott víziló. A száraz bükköt válasszátok, az úgy pattog, mintha a sors maga próbálná megírni a saját könyvét – ami, valljuk be, az Isteni Gondviselés és az Univerzum adminisztrációja közötti végtelenített “ki nevet a végén”.

Mert miről is érdemes szót ejteni egy ilyen nyárias, csillagfényes estén, ha nem azokról a különös figurákról, akik miatt a világ még mindig nem fordult önmagába és süllyedt el a mocsárban?

Egy ember emlékezete, akinek az élete egy kisvároshoz kötődött, amelynek a neve Christchurch. De tényleg!

Nekrológ Antoni Gaudíról – organikus építészetről, hitről, mérnöki vakmerőségről és arról, hogy az egyenes vonal csak a kreatívitás mankója

(...munkája és személye hogyan kapcsolódik az edzéshez? A cikk végén kiderül...)

Száz éve halt meg Antoni Gaudí. 1926. június 10-én, Barcelonában; a Sagrada Família hivatalos életrajza szerint egy villamosgázolás után, miközben élete utolsó tizenkét évét már kizárólag a bazilikának szentelte. A templom altemplomában, a Kármelhegyi Boldogasszony-kápolnában nyugszik — mintha nem is eltemették volna, hanem visszahelyezték volna saját művének gyökerébe.

Az ember különös teremtmény. Ha egyszer elhitte, hogy a szekrényben ellenség lakik, akkor később hiába mutatjuk meg neki, hogy csak a télikabát lóg ott: ő már látta a gonoszt. Sőt, a kabát gyanús. Túl csendes. Biztosan szervezkedik.

A közéletben ezt nevezik „meggyőződésnek”, a pszichológiában identitásvédelemnek, a kocsmapultnál pedig úgy mondják: „ne zavard össze tényekkel, már kialakult a véleménye”.

A Fidesz rendszere hosszú időn át nem egyszerűen propagandát gyártott, és nem is pusztán pénzt, hatalmat, hűbéri viszonyokat osztogatott, mint egy reneszánsz herceg, csak rosszabb műízléssel. Ennél jóval többet épített: érzelmi menedéket. Egy komplett, kulcsrakész valóságot. Tégla a félelemből, habarcs a sérelemből, ráadásul tetőnek a nemzeti küldetéstudat. Beköltözni könnyű volt. Kiköltözni már kevésbé.

Az ember furcsa szerzet, mindig keres valakit, akiben hihet. Ha nem akar hinni semmiben, akkor is hisz valamiben. Keres egy vezért, egy tanítót, egy közösséget, egy zászlót, egy eszmét, vagy legalább egy olyan hangosan beszélő alakot, aki úgy mondja a félkész gondolatokat, mintha kőtáblán hozta volna le a hegyről. És ez önmagában nem tragédia. Igaz a libák is csinálnak ilyet, mégsem ír róluk naponta vezércikket a sajtó. Az ember társas lény, szeret tartozni valahová, szeret kapaszkodót találni, szeret hinni benne, hogy a világ nem teljesen szétesett padlásszoba, ahol tök egyedül van a sötétben.

Nem azzal van a baj, hogy követünk valakit. A vak követés, a gondolkodás nélküli bólogatás, amikor többé már nem merünk kérdezni. Még magunkban sem. Na, az már komoly baj!

Mert a követés és a követettség igazi próbája nem a taps, nem a színes-szagos-bidres-bodros éljenzés - hanem a kérdés. Lehet-e kérdést feltenni annak, akit követünk? Lehet-e azt mondani, hogy „rendben, de ezt miből gondolod?” Lehet-e kételkedni anélkül, hogy az emberből rögtön áruló, hitetlen, ellenség vagy hasznos idióta legyen?