Az ember különös teremtmény. Ha egyszer elhitte, hogy a szekrényben ellenség lakik, akkor később hiába mutatjuk meg neki, hogy csak a télikabát lóg ott: ő már látta a gonoszt. Sőt, a kabát gyanús. Túl csendes. Biztosan szervezkedik.
A közéletben ezt nevezik „meggyőződésnek”.
A pszichológia talán identitásvédelemnek.
A kocsmapultnál pedig úgy mondják: „ne zavard össze tényekkel, már kialakult a véleménye”.
A Fidesz rendszere hosszú időn át nem egyszerűen propagandát gyártott, és nem is pusztán pénzt, hatalmat, hűbéri viszonyokat osztogatott, mint egy reneszánsz herceg, csak rosszabb műízléssel. Ennél jóval többet épített: érzelmi menedéket. Egy komplett, kulcsrakész valóságot. Tégla a félelemből, habarcs a sérelemből, ráadásul tetőnek a nemzeti küldetéstudat. Beköltözni könnyű volt. Kiköltözni már kevésbé.
Ebben a házban a bentlakó nem bizonytalan volt, hanem "éber". Nem becsapott, hanem "beavatott". És persze nem szorongott, hanem védte a hazát.
Ha romlott az egészségügy, az Brüsszel miatt volt.
Ha drágult az élet, az háborús infláció.
Ha bezárt az iskola, Soros nyitott valamit valahol.
Ha pedig valaki kérdezni merészelt, rögtön kiderült róla, hogy idegen érdekeket szolgál, csak éppen a sapkáján nem látszik a CIA-logó.
Ez volt a rendszer zsenialitása és romlottsága egyszerre: nem azt mondta az embernek, hogy téved, hanem azt, hogy ő az egyetlen, aki átlát a szitán. Miközben a szitát is a rendszer tartotta a szeme elé.
És aki tizenhat éven át azt hallja, hogy ő az ostromlott nemzet utolsó védője, hogy a világ egy fondorlatos sakktábla, ahol minden bábu őt akarja leverni, annak nem lehet egyszerűen odaszólni 2026 tavaszán, hogy:
„Pista, lehet, hogy mégsem te voltál az igazság utolsó őre, hanem valaki más kampányának a végfelhasználója.”
Mert akkor nem egy párt vagy egy idea omlik össze benne. Hanem a saját önazonossága.
Ezért nem működtek sokáig a pusztán technokrata vagy morális ellenzéki válaszok. Hiába vittek adatot a hit ellen, kimutatást az indulat ellen, grafikonokat a törzsi dobveréshez. Olyan ez, mintha valaki egy lakodalomban egészségügyi statisztikákkal próbálná megakadályozni a „Mulat a magyar!” harmadik refrénjét. Lehet, hogy igaza van. Csak nem az a jó pillanat, hogy közzétegye.
Az ember ugyanis nemcsak információból él, hanem hovatartozásból. Nemcsak kenyér kell neki, hanem történet is hozzá. Nemcsak a rezsiszámla érdekli, hanem hogy ő jó ember-e, jó oldalon áll-e, és ha éjjel felriad, van-e valaki, aki megmondja neki: „nyugodj meg, mi vagyunk a normálisak, a többiek veszélyes bolondok.”
A propaganda legnagyobb eredménye nem az, amikor valaki elhisz egy hazugságot, hanem amikor erkölcsi kötelességének érzi megvédeni azt.
El is érkeztünk ahhoz a kényelmetlen, de kikerülhetetlen témához, amely most, a 2026. május 9-én hivatalba lépett új kormány első napjaiban különösen időszerű. Mert alig telt el tíz nap, és máris megjelentek azok a hangok, amelyek számon kérik: hol a teljes megújulás, miért nem állt helyre az ország keddről szerdára, miért nincs minden elszámoltatva, kifordítva, újrafestve, lemosva és visszaváltva üvegbetétre. Mintha tizenhat év politikai bebetonozását egy hétvégi lomtalanítással el lehetne intézni.
Ezek közül sokan meglepő módon nem voltak ennyire türelmetlenek az elmúlt másfél évtizedben.
Nem verték félre a harangot, amikor embereket, civil szervezeteket, újságírókat, tanárokat, művészeket, bírókat, közösségeket bélyegeztek meg, daráltak le, tettek közprédává a politikai haszonért.
Nem érezték a demokrácia végóráját, amikor állami hivatalok már-már publicisztikai lendülettel kezdtek „hálózati személyeket” megnevezni, például 2026 márciusában Panyi Szabolcs újságírót. A magyar állam addigra szemmel láthatóan nemcsak adót szedett, hanem karakterlapot is vezetett.
De most hirtelen óraműpontossággal és hatalmas mellénnyel kérik számon a jogállamiságot. Mint az a férj, aki húsz évig a nappaliban dohányzott és sáros bakancsát az asztalra tette, majd a válás után felháborodik, amikor az új férj cipőben megy be az előszobába.
Különösen tanulságos volt az a kettős látás, amely a Mirotvorets, vagyis a sokat vitatott ukrán adatbázis körül alakult ki. A honlap személyes adatokat is közöl olyanokról, akiket Ukrajna ellenségeinek tart, ezért jogvédők és nemzetközi szervezetek régóta bírálják; a magyar kormánypárti sajtó 2026 tavaszán ismét nagy erővel „ukrán halállistaként” beszélt róla, különösen amikor magyar szereplők neve is előkerült. Az aggodalom önmagában jogos: emberek listázása, célkeresztbe állítása ocsmány dolog.
Csakhogy itt belép a képbe a történelem undok kis bohóca, aki mindig a legrosszabbkor röhög az arcunkba.
Mert ugyanezek közül sokaknak nem fájt ennyire, amikor 2025 őszén a Tisza körüli adatszivárgás során magyar emberek nevei, elérhetőségei, telefonszámai és fizikai címei kerültek ki, majd a kiszivárgott adatok politikai fegyverré váltak. Nem az volt a fő kérdés, hogy magyar állampolgárok személyes biztonságát milyen súlyosan sérti ez, hanem hogy ebből miként lehet újabb kampányt, újabb gyanúsítást, újabb „na ugye!”-t főzni.
Tehát ha ukrán adatbázisban szerepel magyar név, akkor jaj, nemzetvesztés, rettenet, Mohács 2.0.
Ha viszont magyar emberek személyes adatai kerülnek politikai sárdobáló pályára itthon, akkor az valahogy „ügy”, „botrány”, „tanulság”, „következmény”, meg a többi erkölcsi hűtőmágnes.
A kettős mérce nem mérce. Az olyan bot, amivel mindig más fejére sújtanak.
És ugyanez a hajlékony erkölcs mutatkozott meg a „nemzeti szuverenitás” nemes díszletei között is. A régi kormány 2018-ban menedéket adott Nikola Gruevszkinek, Észak-Macedónia korrupció miatt elítélt volt miniszterelnökének. 2026 januárjában pedig Magyarországon kapott menedéket Zbigniew Ziobro volt lengyel igazságügyi miniszter is, akit hazájában súlyos, közpénzekkel és hatalommal való visszaéléssel kapcsolatos ügyekben akartak felelősségre vonni; ő politikai üldöztetésre hivatkozott, a magyar kormány pedig befogadta.
A „keresztény Európa” kapuja tehát feltárult azok előtt, akik saját országuk igazságszolgáltatása elől menekültek — ha megfelelő politikai illatuk volt. Mit illatuk... szaguk.
Eközben 2025 augusztusában Magyarország a schengeni övezetből is kitiltotta Robert „Madyar” Brovdit, az ukrán hadsereg drónerőinek parancsnokát, aki kárpátaljai magyar származású, és az orosz agresszió ellen harcoló Ukrajna egyik ismert katonai vezetője. Aki történetesen részben magyar. Lehet vitatkozni az adott támadásról, a Barátság kőolajvezeték oroszországi szakaszának ügyéről, lehet vitatkozni geopolitikáról, jogról, érdekekről — de a jelképes üzenet így is ordít: az egyik „hazafi” szerint egy külföldi elítélt politikus védendő vendég, a másik magyar származású katona viszont nem kívánatos személy.
"2019 januárjában egy zsák gránátot dobtak Bródi édesapja házának udvarára az Ungvár melletti, Őrdarma (Sztorozsnicja) faluban. A rendőrség nyomozást indított, de nem sikerült azonosítani az elkövetőt. Február 16-án kora reggel hasonló támadás történt, egy ismeretlen személy gránátvetővel lőtt Bródi Róbert édesanyjának házára. A kézi páncéltörő gránátvetőből kilőtt gránát átütötte a ház külső falát és több belső falat, végül megállt a hálószoba falában, ahol Bródi Róbert édesanyja aludt. Ő nem sérült meg." (Wikipedia)
És ilyenkor meg kell kérdezni: ezek az emberek valóban Magyarországban gondolkodnak — vagy csak a saját politikai csapatukban? Valóban a magyar embert védik — vagy csak azt, aki beleillik az előre gyártott mese szereposztásába?
Mert a befolyásolhatóság nem azt jelenti, hogy valaki ostoba. Ez lenne a kényelmes magyarázat, és persze téves is. A legokosabb ember is képes vak lenni, ha elég régen néz ugyanabba az irányba. A művelt ember is képes fanatikusan hinni a saját kivételezettségében.
Az erkölcsös ember is képes megmagyarázni magának az erkölcstelenséget, ha a „mieink” követik el. Sőt: minél okosabb, annál ügyesebben magyarázza meg.
A vak ember legalább tudja, hogy nem lát. A politikailag elvarázsolt ember viszont éppen a saját vakságát nevezi tisztánlátásnak. És ez hatalmas hiba, olyan gőg, amely nemcsak az egyént, hanem a közösséget is rombolja. Igaz, nem azonnal, hanem mint egy parazita lárva, belülről lassan emészti fel a lelket, szellemet.
A János evangéiumban (János 9.) a vak ember meggyógyítása sem elsősorban a fizikai gyógyulást jelenti, hanem egy magasabb rendű és csak segítséggel megvalósuló gyógyulást. A politikai vakság megyógyításához pedig nyitott, tiszta, elfogadó és türlemes szív kell.
Ezért veszélyes az előítélet. Nem azért, mert rosszindulatú; néha nem az. Hanem azért, mert megelőzi a valóságot. Mire a tény odaér, az ítélet már bent ül, kabátját levette, kávét kért, és lenézően megjegyzi, hogy „én ezt előre tudtam”.
A közélet így válik egy különös színházzá, ahol mindenki a saját szerepét játssza, de a díszletet valaki más tolta be.
A „független gondolkodó” pontosan ugyanazt mondja, amit tegnap este a stúdióban hallott. A „hazafi” azonnal idegen ügynöknek nevez magyarokat, ha azok nem ugyanattól a párttól várják a napfelkeltét. A „realista” pedig mindig éppen annak az erősebb félnek az igazságát találja racionálisnak, akinek nagyobb a hangszórója.
A demokrácia nem attól működik, hogy mindenki jól lát. Hanem attól, hogy mindenki hajlandó néha megkérdezni magától: mi van, ha most éppen én látok rosszul?
Ez az a mondat, amit a propaganda a legjobban gyűlöl. Nem a dühöt. Nem az ellenzéket. Nem is a tüntetést.
Hanem a kételyt.
Mert aki kételkedni kezd a saját tökéletes tisztánlátásában, az egyszer csak észreveszi, hogy a kabát a szekrényben tényleg csak kabát. És hogy az igazi szörny talán végig nem ott volt, ahová mutattak – hanem abban a kényelmes hitben, hogy ránk ugyan nem lehet hatni.
